A nomád birodalmak történetéről ismereteket könyvtárak böngészése révén is
lehet szerezni. De szerencsére jó korán beláttam, hogy könyvek forgatása és
vallatása, és cédulajegyzetek halmozása nem vezet meglepő felfedezésekre. A
nomád kort és embert például mongóliai utazásaim alkalmával egy csapásra
megismertem, megértettem és megszerettem. Az Orkon folyó partján, Karakórumtól
hatvan kilométerre északra láthattam azokat a nagy, két és fél méter magas, a
székely rovásírással sok tekintetben megegyező kőfeliratokat, melyek Bilge
kagánnak, a keleti türk birodalom nagykánjának és öccsének, Kül teginnek fényes
tetteit örökítik meg. A feliratok lírai jellegét rögtön észrevettem, miután több
ízben fennhangon is elolvastam az ótörök szöveget, a kőbe rótt szavak csengeni
kezdtek, a századok viharaiban megkopott mondatok új fénnyel ragyogtak fel. A
magyarság a honfoglalást megelőző századokat azon a területen töltötte, ahol a
nyugati török birodalom állt, virágzott és megdőlt. Őseink ott ismerhették meg
és hozták új hazájukba a műveltség rögzítő jegyeit is: a rovásírás-jeleket,
amelyeket a székelyek csekély módosításokkal még a 16. században is használtak.
Nem hihetetlen tehát, hogy az Orkon és Tola folyó mentén látható kőfeliratokban
rögzített versekhez hasonló hősi énekek és siratók hangozhattak el a honfoglalás
előtt, alatt és után is, jó ideig a magyar fejedelmek udvarában és a nép közt.