Nem sokkal iskolakezdés előtt apámmal és anyámmal kiutaztunk Magyarországra. Mi
voltunk a szovjet turisták. Éreztem a történelmi pillanat súlyát, ugyanis a
határon annyira izgultam, hogy a bejövő szovjet határőrnek magyarul köszöntem, a
magyarnak meg oroszul karattyoltam. Megtévesztett a vörös csillag a
sapkarózsákon. Budapest nagyon tetszett, főleg az állatkert, a budai vár, az
utcák és a kis földalatti. Megbámultam a Lánchidat és köpdöstem a Dunába.
Körberohangáltuk a várost és apám ismerőseit. Részben érintettük pesti
rokonságunkat - nagymamám testvérét, Sanyi bácsit. Akkor voltam igazán dühös,
amikor otthagytak egy napig. Sanyi bácsi feleségének véleménye szerint a jól
nevelt gyerek csendben ül, egyhelyben, nem beszél, nem játszik, nem vesz
levegőt. Halálra untam magam. Próbáltam valamit mondani a progresszív szovjet
pedagógiai módszerekről, de ez meg feldühítette Sanyi bácsit. Neki, miután
megjárta a világháborút és az orosz hadifogságot, megvolt a véleménye
Makarenkóról és az egész progresszív szovjet pedagógiáról.