A dokumentumfilmes és játékfilmes rendezői módszerek kölcsönhatása nem
újdonság, ugyanis az olasz neorealizmustól kezdődően a direct cinemán és a
cinéma véritén, a Budapesti Iskolán, a csehszlovák új hullámon és a dán Dogmán
keresztül egészen a napjainkban zajló román új hullámig végigvonul a
filmtörténeten. A dokumentumfilm a játékfilm lelkiismereteként működik, vagyis
amikor az utóbbi eltávolodik a valóságtól, az előző hatására általában létrejön
egy realista irányzat, amely visszatéríti a játékfilmet a társadalmi valóság
vizsgálatához. A könyvben szereplő elemzések tárgyát azon közép-kelet-európai
kortárs fiatal filmrendezők munkamódszerei képezik, akik útkeresésükben,
játékfilmjeik kapcsán a dokumentumfilm hagyományainak ideológiai
következtetéseire, rendezői habitusaira reflektálnak.